Akkor most leírom a helyzetet. Dőlj hátra, képzeld magad elé az egészet.
Te most az első sorban ülsz, menetiránnyal szemben a bal oldalon. Középső szék. Jobb oldaladon senki, baloldaladon, az ablak mellett egy 40-45 körüli üzletember, nevezzük Józsinak, Armani öltöny, zselézett, tökéletes haj, kezében fekete bőr táska 'Emirates' kitűzővel (ha eddig nem mondta volna el százszor, akkor ebből kiderül, hogy rendszeresen utazik, ő már csak tudja, hogy megy ez a repülősdi).
Rómában állunk, pontosabban ülünk a gépen. Kint tombol a vihar, pár másodperce egy faág repült el az ablak előtt. Ide-oda dől az álló gép, a kapitány bemondja a helyzetet: Üdv népek, brutál a vihar, nem megyünk sehova, nem lenne biztonságos, mindenki jobban jár ha maradunk. Az emberek 90 százaléka helyesel, egyetért és csak reménykedik, hogy csillapodik az időjárás, el tudunk indulni.
A stewardessek (kiket a blogban csak sztyuviknak hívunk) vizet osztogatnak, small talk miegymás, telik az idő. Egy darab utas mászkál fel-alá hangosan, majdhogy zavaróan telefonálva - a Józsi.
-Nem, nem érted, nem érek haza, mert ez a rakás szar nem képes elindulni! Megmondtam, hogy a másikkal akarok menni mit nem értettél ezen? Itt tökölünk négy órája (amúgy csak kettő.) és a fszom sem tudja, hogy mi van!! (de, tudta, hiszen bemondtuk. Ja, meg ablak mellett ül.)
Ajtó csukódik - indulunk.
Mindenki megkönnyebbülve, mosolyogva.
Az út eszméletlen rázós, a kapitány nem engedélyezi a service-t, a sztyuvik egyenként mennek az utasokhoz, megkérdezik kinek mivel szolgálhatnak. Senki nem kér semmit, egy hölgy a negyedik sorban még meg is jegyzi, hogy üljünk már le, hát veszélyes! (Egyem a szívét.)
Kivétel a Józsit.
A Józsi kávét kér.
Én mint felelős fősztyuvi figyelmeztetem, ahogy kell, hogy ez nem túl jó ötlet - mint érzi, nagyon rángat a gép, a kávé pedig forró.
De a Józsi kávét kér - tehát a Józsi kávét kap.
A Józsi leönti magát - természetesen én vagyok a hibás. Ki más?
Az egy órás út tíz órásnak tűnik. A szívem a torkomban, mikor lesz már vége?!
Landolunk. Legalábbis próbálnánk, de nagyon erős vihar van itt is, úgyhogy pár méterrel a föld felett újra felszállunk. Kisebb sikítások, én sápadok, hiszen az első ilyen esetem, de a mosolyom marad.
Újra nekimegyünk - nem megy. Nem esünk pánikba, teszünk pár kört, majd most.
Harmadjára sikerült letenni a gépet. Az utasok tapsolnak, GOTT SEI DANK, páran talán még könnyeznek is.
Te is, kedves olvasóm az első sorban, láttam, hogy nagyot lélegeztél. Egyenként köszönik meg a pilótának, kezet ráznak és mindenki épségben hazamegy.
Mindenki boldog - kivéve a Józsit. Ő egy dolgot képes üvölteni a kötelező 'Viszontlátásra' mondatomra - mégpedig, hogy SOHA TÖBBET VELETEK!
Hiszen ki a szart érdekel, hogy épségben landoltunk, hogyha két órás a késés?
Jogos. Ki a szart?
Kedves Józsi, most neked szólok.
Először is köszönöm.
Köszönöm, hogy vagy. Hogy akaratod ellenére velünk utaztál, hiszen elindítottad bennem a gondolatot, hogy az ilyen fontos emberek véleményét ne magamban hordozzam még napokig, hanem egyszer ki - nagy levegő - és pont vége.
Másodjára pedig szívesen.
Szívesen, hogy épségben hazavittünk. Hogy egy hajad szála nem görbült. Hogy kaptál ételt és italt - ugyan nem fizettél érte, de megsajnáltalak, amiért órákig együtt kellett szenvednünk.
Harmadrészt pedig szeretném, ha a kívánságod valóra válna és soha többet nem repülnél velünk.
Viszontlátásra, az ég áldjon te jó ember
láv
